Dunaújvárosban szombaton eltemették a focit, miután a hét éve még Dunaferr néven bajnok csapatnak elfogyott a pénze, a tulajdonosának meg a türelme, hogy szponzorok után rohangásszon. Úgy rémlik, tavaly nyáron a Honvédot már tönkretevő Pini, az olasz hentes is megpróbált beszállni a sztálinvárosi fociba, ezek után csoda, hogy még eddig húzták.
Aznap egyébként nemcsak a dunaújvárosi focit temették el, a magyar labdarugdosgatás haldoklott egy kicsit még Kisinyovban is; bár ha az 5. percben gólt szerzünk, feltehetően mi nyerünk három góllal. De persze ha én meg 5 évesen nem töröm el a kezem, akkor lehet, hogy többszörös olimpiai bajnok úszó vagyok, vagy ha nincs szemüvegem, hamarabb jártam volna az űrben, mint Anettka. De eltörtem és van, szóval az ilyen ha-k tényleg nincs értelme.
Szóval Dunaújvárosban eltemették az újvárosi focit, Kisinyovban gyilkolászták az egész magyart. És ha még ez sem lett volna elég, vasárnap megrendezték a vidék kupává nemesült ligakupa – már a legjobb nyolc között is csak vidéki csapatok voltak, nem mintha ez baj lenne – döntőjét. A sporttévé megtette azt a szívességet, hogy közvetítette, komolyan gondolkodtam, hogy hajnali negyed hatkor felkelek, megnézem még egyszer; még Árkus József vidámkodott a szilveszteri műsorokban, amikor tévében utoljára ilyen szórakoztató produkciót láttam.
A Fehérvár fogadta a Diósgyőrt; komolyan a szívem csücske mind a két csapat (és még egy tucatnyi másik is, szerte e hazában): a nyolcvanas évek közepének menetelő Vidijét néztem tátott szájjal, magyarfocira eszmélésem első éveiben; és bár – épp fiatalságom okán is – nem emlékezhetek a miskolciak hetvenes évek végén bronzérmet szerző csapatára, néhány meccset végigszotyiztam (makukáztam, csak a helyiek kedvéért) a városban töltött évek során.
A két kis kedvencecském ehhez képest kiábrándító játékot produkált, nem nagyon meglepő módon. Persze három gólt legalább láthattunk – ki nem tudná, akinek még volt kedve a kisinyovi meccs után magyar focival foglalkozni, 3:0-ra nyert a Vidi –, és még két piros lapot is láthattunk, ebben elvileg döntetlenre jöttek ki a csapatok, de mondjuk a hazaiak a 90., a vendégek nagyjából a 30. percben fogyatkoztak 10 főre, ami azért nem ugyanaz.
A Diósgyőr persze nem is emiatt szívott igazán, hanem azért, mert van egy túl jó kapusa. Kötelesről van szó, aki olyan jó, hogy behívták a válogatottba. Amely történetesen egy nappal a ligakupa döntője előtt játszott; az MLSZ biztos azt gondolta, hogy az eredetileg élcsapatok kupájának hívott kupának a döntőjébe úgysem jut olyan élcsapat, amelyben válogatott játékos lenne (elképzelem egy L'pool-ManU kupadöntőt Gerrard, Crouch, Rooney nélkül, mert az angolok előző nap válogatott meccset játszanak, hahaha).
Az MLSZ újabb szervezési bravúrja minden bizonnyal kompenzáció volt a fehérváriaknak azért, hogy a múltkor 48 órán belül két meccset kellett játszaniuk. A kompenzáció jól sikerült, mert ha Köteles irányítja a diósgyőri védelmet, aligha 3:0 a vége, emellett Bedének is volt néhány..., khm, különös ítélete, ami nyomán aligha lesz miskolci díszpolgár. A visszavágón persze még lőhetne négyet a Diósgyőr, ha lenne ott legalább egy valamire való csatár (vagy reménykedjenek abban, hogy a fehérváriaknak előző napra az MLSZ leszervez egy túrát, mondjuk Vanuatuba), de azt hiszem, jobb, ha most már inkább a tavaszi sorozatra gyúrnak Miskolcon.
Akkor már, ahogy megszokhattuk a válogatottnak sem lesznek tennivalói.
