Első felindulásban még azt akartam írni: a hét hülyéje címet bátran kioszthatjuk az UEFA-nak azért, mert a csalás gyanúja miatt vizsgált több mint egy tucatnyi UEFA Kupa-meccs közé felvette a Hamburg-Honvéd visszavágót is. De rájöttem, igazuk van. Jogosan gyanakodnak arra, hogy hamburgiak a pesti 0:0 után valami susmussal nyertek 4:0-ra. Ez tényleg csalás volt – sőt, egész csalássorozat.

Ez ráadásul nem is most kezdődött, hanem már több mint húsz éve. Az 1986-os, oroszok elleni 0:6 idején a világban felütötte a fejét egy oltári csalássorozat, amit a bennfentesek úgy hívnak: magyar labdarúgás. Ezért képesek pénzt elkérni azoktól, akiket kiszolgálniuk kellene, és a pénzből hatalmas összegeket kifizetni mindazoknak, akik ebben az oltári szemfényvesztésben részt vesznek: játékosoknak, bíróknak, edzőknek, de leginkább is a klubok és szövetségek vezetőinek.

Csalás volt itt minden, az összes elvesztett meccs, de még a döntetlenek is, az izlandiak elleni kudarcsorozat, a liechtensteini 0:0, az újpestiek Vaduz elleni 0:4-es égése, az MTK örmények elleni megaláztatása, a válogatott máltai veresége, a jugoszlávok elleni 1:12; minden. Ki beszél itt már eltippmixelt néhány százezrekről; a fordulók előtt Szlovákiába utazgató bírókról, játékosokról? Nemzeti szinten ment az üzérkedés.

Ezekre az elcsalt meccsekre vitte ki Gyurcsány és Kóka Indonéziába (hoppá, Ázsia!) a titokzatos ezermilliárdokat, amelyek legendája úgy él a jobboldaliak körében, mint Orbán Viktor legendás elfutásaié. A magyar gazdaságot már rég nem a Suzuki, az Audi gyárai tartják életben, mit nekünk Hankook, nem dübörög a Bosch; az elcsalt, feladott meccsekre tett milliárdokból húzza még magát a dzsídípínk úgy-ahogy.

Az igazi magyar foci mindeközben él és virul, tele van biztató jelekkel és sikerrel, csak mi látjuk mindig a rosszat, ahogyan ezt meg is mondta Várhidi Péter, aki szövetségi kapitány, tehát a dolgok mélyére lát, és közben természetesen objektív is tud lenni, akárcsak Bolgár György vagy Császár Attila. Sőt, néha a direkt, megszervezett monumentális csalás ellenére is megvillan a magyar virtus, a Debrecen dalmátokat gázol, Torgehelle kivégzi a németeket, a szilaj fiatalok felfalják a világbajnok olaszokat. Ez az igazi magyar foci, de ennek nem szabad kiderülnie, most még legalábbis, amig a gazdaság talpra nem áll, amíg a konvergencia csak terv, amíg az államkasszában cincog a templom Katona Tamása.

Ráadásul, a konkrét Hamburg-Honvéd meccs meg aztán tényleg egészen biztosan bunda volt. Számos bizonyítékunk van, ha nem is konkrétak, de logikai úton levezethetők; dolgozzon hát az a szürke állomány, Hastings!

1. Először is: a Honvéd már korábban is keveredett bundaügybe, emlékezzünk csak az 1985-ös 6:6-ra a Volán ellen, vagy arra, hogy 2003-ban a szlovák és az osztrák irodák leállították a fogadásokat többek között a Matáv-Sopron-Kispest meccsre, mert feltűnően sokan és nagy összegekben tették meg a soproni győzelmet (nyertek is 4:2-re a hazaiak).
2. A Honvéd tulajdonosának, George F. Hemingwaynek vannak ázsiai érdekeltségei. Igaz, Kínában, de az már majdnem ugyanaz. És egyébként is, pénzt másképp aligha láthat a magyar fociból, mint így.
3. A német focitól sem idegen a bundabotrány, legutóbb ugye egy Robert Hoyzer nevű játékvezetőről derült ki, hogy kenőpénzekért befolyásolta a meccsek végeredményét.
4. Nézzük csak meg, hogy a magyar csapatok milyen remek eredményeket értek el a németek ellen: elég 21 évet visszamenni, hogy olyat találjunk (Újpest a Köln ellen), amely kiverte az ellenfelét. Természetes lett volna, hogy most ismét, pláne ezzel a csapattal, amit Bárányos és Vincze Gábor vezetett (volna, ha nincs csalás) győzelemre.
5. És végül a legerősebb érv, A Honvéd végig uralta a játékot, sorban dolgozta ki a helyzeteit, bedarálta a Hamburgot a kinti meccsen, tudja ezt mindenki, aki látta a közvetítést. De minden helyzet kimaradt, miközben az első hamburgi gól előtt Abraham, a második előtt Mogyorósi, a harmadik előtt Szmlijanics hibázott akkorát, amekkorát magyar játékos soha semmilyen körülmények között nem vét (a negyedik véletlen volt, a csereként beállt hamburginak nem szóltak, hogy már nem kell küzdeni).