Egy vidéki író után egy vidéki író – ha már a focink Budapest-központú, legalább a focirodalom ne legyen az. Simonyi Imre novellája után most a Szegeden élő Darvasi László egy remek, még 2005-ben írt, és a Délmagyarországban megjelent tárcáját böngésztem elő. Következzék a Névtelen közép-európai hátvéd beszámolója, és tényleg nem azért épp most, merthogy a szerdai kupameccsen Mátyus János olyan balszerencsés mozdulattal segítette egy kaposvári játékos felugrását.

Darvasi László: Névtelen közép-európai hátvéd beszámolója

Névtelen közép-európai középhátvéd beszámolója a fegyelmi bizottság előtt arról, hogyan mentette meg Sykorát, a fiatal csatárt.

Tisztelt Fegyelmi Bizottság, kérem önöket, vegyék figyelembe, hogy hosszú, sportszerű és gazdag pályafutásom során mennyi méltánytalanságban, gúnyban és ócsárlásban volt részem. Mennyit kellett tűrnöm a törzsszurkolók, a fiatalabb, pimasz csatárok mocskolódását, a bírók csendes, ám annál maróbb gúnyát! Jól van, most akkor a lényegre térek, vagyis arra, ami Sykora nevű játékostársammal történt. Nagyon kellemetlen ez a dolog nekem, kérem.

Sajnálatosan szerencsétlen eset ez, mondhatni, igazi sorstragédia. Való igaz, a mérkőzés tizedik percében pusztán kollegiális figyelmességből megkérdeztem a Sykorát, hogy szolgál az egészsége, mire ő kissé meghatottan azt válaszolta, kiválóan, majd pedig a reményét fejezte ki, hogy nekem is hasonlóképpen jól megy sorom, s hogy elkerülnek a szerencsétlenségek viharfelhői. Nem gondoltam volna, hogy ez a kedves fiatalember ilyen költői is tud lenni. Sykora azt is elmondta, hogy a minap járt a városi állatkertben, és ott látott varacskos disznókat, lovakat, barmokat. Mire én a nagymamám síremlékéről beszéltem neki, illetve arról az élményemről, hogy szomorúságában is milyen szép volt a városi köztemető a halottak napján. Eztán az édesanyáinkról ejtettünk néhány szót, mert a labdarúgás rohanó és mind ridegebb világában én mindig is fontosnak tartottam a személyességet és a családi melegséget.

Hogy eztán az izzadságom rácseppent volna Sykora arcára, lehetséges, ám hogy köptem volna, és hogy ő is köpött volna, nos ez az állítás egyszerűen merő rágalom. Fel nem foghatom, hogyan mondhatnak egyesek ilyet! És nem, nem igaz, hogy eztán hosszan üldöztem volna, hogy tiszta erőből futottam volna utána, holott nem is volt a közelben a labda. Kérem, hiteles szemtanúk igazolnak engem, hogy, számomra is érthetetlen módon, Sykora rohant nekem, s bár én igyekeztem jobbra és balra is elugrani. Fogalmam sincs, mi lelhette. Talán hirtelen idegroham tört rá. Elvesztette a látását, vagy éppenséggel ellenkezőleg, misztikus látomása volt. Én ezt nem tudom, kérem. Egyszerűen nem térhettem ki az útjából, s ő nagy lendülettel rohant a mellkasomnak.

Ez az ütközés természetesen borzasztó fájdalmakkal járhatott, hiszen Sykora nyomban a földre esett, s ott hangos jajszavakkal adta a világ, a tribün, a bíró, illetve az imént felemlegetett édesanyja tudtára, hogy egészen pocsékul érzi magát. Ismerjük mármost a nagy fájdalmakkal küszködő játékosok hagyományos mozgásformáit. Póriasan fetrengésnek hívják az ilyesmit, de nekem ez a szó az eszembe sem jutott, kérem. Sykora nem játszotta meg magát, valóban fájhatott neki. Ezért aztán ő is jobbra és balra vetette magát, elfordult, és visszahengeredett, és én ahogy léptem, csakhogy segítsek neki, szegény a testével éppen belefordult a lendülő jobb lábamba. Nyomatékosan leszögezem, nem igaz tehát, hogy szándékosan rúgtam volna arcon.

Kérem, én a kezemet, segítő jobbomat nyújtottam felé! Az is minden alapot nélkülöző, aljas rágalom, amit különben az ellenségeim terjesztenek, vagyis hogy ezt követően fojtogatni kezdtem volna a fiatal csatárt. Nem, nem, nem! Én a nyaki pulzusát igyekeztem kitapintani, hiszen szegény Sykora ekkor valóban mozdulatlanul hevert a füvön. De még biztosan élt. Hiszen a pulzusa vert, lélegzett még, sőt, most hirtelen az eszembe jutott, hiszen mondott is valamit. Azt hiszem, bocsánatot kért, és én nem igen értettem, miért teszi. Hiszen mi nem bántottuk egymást! Mi nem voltunk egymás ellenségei! Óvatosan, ahogy a segítségnyújtási tanfolyamon tanultuk, a vállainál fogva megráztam. Próbáltam magához téríteni, és valóban adtam neki két-három olyasféle térítő pofonocskát, melyet az egészségügyi szakirodalom is előír ilyen kritikus esetekben. Ah, valójában paskolás volt ez, kérem, nem is pofon.

Majd pediglen friss levegőt legyeztem az arca elé, mert úgy láttam, hogy elsápad. Igen, hirtelen szinte krétafehér lett az arca, és én egy kicsit megijedtem. De hogy ütöttem volna?! Nem, kérem, egyáltalán nem ütöttem-vertem, mint ahogyan a bírói jelentésben állt. A bíró sporttárs sajnos téved.

Nyilván egy másik mérkőzés emlékképeit keveri ezzel a mérkőzésével, gyakran előfordul az ilyesmi. Vagy valaki meghamisította a jelentést, orvul belefogalmazott. Hiszen Sykora a legyezgetésnek köszönhetően végre kinyitotta a szemét, arcát egészséges pír öntötte el, és én, hogy életmentő erőfeszítéseimet siker koronázta, örömömben segítettem neki fölkelni. Talpra állítottam volna, kérem, mert ha sokáig hever alant, még megfázik, influenzát, torokgyulladást, tüdőgyulladást kap. De kérem, tényleg nem mondhatok mást, egyszerűen ostobaság, hogy ekkor tört volna el Sykora balkarja.

Fogalmam sincs, hogy mikor tört el a válla, és hogyan ficamodott ki a könyöke, és miként szakadt fel a pajesza, és a hajbőre egészen a koponya csúcsáig, ami okán egyes szurkolók azzal a váddal illettek, hogy megskalpoltam Sykorát. Azt sem értem, hogy a jobb kézfején miként keletkezhettek a stopli nyomok. Nagyon sajnálom, kérem, hogy nem sikerült felállítanom, és a játékba visszavonnom a fiatalembert. S ekkor történt, bizonyítékul elhoztam az országos meteorológiai jelentéseket is, kérem, hogy egy pillanatra kibukkant a felhők mögül a napkorong, éles fénynyalábok zuhantak a pályára, és minden fényben úszott, ragyogott, csillogott, olyan volt, mintha egy… egy késő barokk festményt láttam volna. A nagy fényesség miatt elvakultam magam is.

Önkéntelenül tettem néhány lépést. Mármost azok a szemetek, akik azt állítják, hogy ekkor tapostam volna meg Sykorát, hogy ekkor léptem volna az arcába, a nyakára, és hogy ugráltam volna az ölén, hát nem is tudom. Én, kérem, nem vagyok hajlandó még csak védekezni sem az ilyen állítások ellen. Aki ilyesmit mond rólam, túllép minden etikus határon, a gólvonalon, az öltözőfalon. Az igazság az, hogy ezután, mivel a legnagyobb jó szándékkal sem sikerült felállítanom Sykorát, hogy nem sikerült megmentenem, szomorú szívvel a kapunk felé indultam, s hagytam, hogy a játékostársai segítsenek neki, már amennyiben tudnak. Nem igen reménykedtem a dologban, hiszen ha nekem, rutinos középhátvédnek nem sikerült, ugyan miképpen sikerülhetne nekik. Néhányan Sykora játékos társai közül odajöttek hozzám, és gratuláltak, halás szívvel, és a meghatottság könnyeivel a szemükben köszönték a segítségemet. Csakis ekkor kerülhetett valamiképpen a kezembe szegény Sykora letépett, vagy inkább elveszett bal füle. Igen, tudom, hogy a csatár életben van, és a legjobb orvosdoktorok felügyelik további életét. Tudom, tisztelt bizottság, hiszen a nagyhegyi szanatóriumban, melynek legkevesebb tíz évig lesz a lakója, magam is meglátogattam, bonbont és virágot vittem neki. A szívem szakadt meg, kérem. Sykora, az én jó barátom, az én drága csapattársam nem ismert meg engem. Éppen az ágytálat hozták neki. Furcsa mosollyal mondta, jön a kishajóm, jön a kishajóm. S ahogy a folyosón lépdeltem elfelé, még hallottam, mit kiabál. Sykora a kapitány! Sykora a kapitány!