Barátom, mióta ismerem, Vasas-szurkoló. Ahogy meséli, még a hatvanas-hetvenes évek fordulóján lett az, no, mondjuk akkoriban talán én is az lettem volna, ha élek. De nem, még a hetvenes évtizedet is a megszületéssel és az azt követő első évek önfeledt szórakozásaival töltöttem, olyasmikkel, mint evés, alvás, hisztizés, szobatisztává válás, ülni, állni, járni, beszélni, majd hallgatni tanulás, aztán még rózsahimlő, bárányhimlő, könyöktörés, csuklótörés. Szóval, ha van tudatom - és az nemcsak a nyolcvanas évek első felében alakul ki, hogy az első töredékes fociemlékem a 82-es, teljes fociemlékem a 84-es vb, illetve Eb legyen -, akkor a hatvanas-hetvenes években valószínűleg én is Vasas-szurkoló lettem volna.
Nem a barátom miatt, őt csak bő tíz éve ismertem meg. Hanem azért, mert akkoriban - persze, tudjuk a legendákat, hogy talán a Kádár elvtársnak való elvtársi megfelelések szándéka miatt - a Vasasnak volt egy jó csapata, olyan, mint előtte se, és azóta... virtuális legyintés. A nyolcvanas évekre ebből nem sok maradt, ezekben az öntudatra eszmélős időkben éppen a Rába volt az országverő csapat; jellemző, hogy a vidéki kisvárosban, ahol laktam, nagyjából 350 kilométerre Győrtől, nemcsak Vasas-, Dózsa-, Fradi- és Honvéd-szurkolók voltak, hanem etósok is.
Én, talán épp a túl sok inger miatt semmilyen nem lettem, gyerekkoromból persze, Fradi-szurkoló atyám hatására, vannak rólam zöld-fehér pólós, Fradi-sapkás fotók, de az Üllői úti fák sosem tudtak igazán lázba hozni. Amikor például a szomszédos közepesen nagyvárosban jött játszani a Fradi, én nem tudtam elképzelni, hogy ne a földieknek szurkoljak titokban. A tudathasadásos állapot a mai napig megmaradt, talán az eddigi bejegyzésekből is kitetszik, hogy azóta sincs kedvenc csapatom, legfeljebb kicsit kedveltebbek vannak, de azok is csak átmenetileg.
De nem is rólam van most szó, illetve bár rólam volt eddig, bár nem ez lenne a lényeg, az analizálást máskorra hagyom. Hanem a barátomról, aki viszont történetesen Vasas-szurkoló lett, mondom, abban az időszakban ez nem volt csoda, 1966-ban veretlenül lett bajnok - nem néztem utána, de gyanúm szerint azóta sem volt ilyen -, olyan játékosai voltak, mint Machos, Mathesz, Szentmihályi, Mészöly, Sárosi, Farkas János, később Komjáti, Várady, Izsó, Zombori, Müller.
A város, ahol laktunk, nemcsak Győrtől volt (van) távol, hanem Budapesttől is, és úgy általában mindentől, ami fontos ebben az egyébként nem túl fontos országban. Akkoriban, még nem vezettek pompázatos autópályák keresztül és kasul pusztákon, rónákon, mezőkön, hegyeken, völgyökön, dombokon vagy éppen dombokban, és a vasút sem volt túl sok-sok remekbeszabott reformon. Így a mi kis városunkból autóval nagyjából négy óra volt az út a fővárosba, és ahogy emlékszem, átszállásokkal együtt vonattal sem kevesebb.
Mégis, ez a barátom, ahogyan meséli, a nyolcvanas években, de talán még a boldogságos új politikai berendezkedésünk első éveiben is, hétvégenként rendszeresen, havonta legalább egyszer vonatra ült, és elzarándokolt - tényleg szó szerint - a Vasas egy hazai meccsére. Ha a piros-kékek a környékünkön (100-150 kilométer sugarú körben) játszottak, szintén. Ült huzatos buszokon, már akkor kiöregedett, de még ma is közlekedő motorvonatokon, koszos, összehányt nemzetközi gyorsokon, néha, főleg a hosszabbítások miatt éjszakába nyúlt kupameccsek után zötykölődő postavonatokon. De ment, töretlenül, lelkesen, ahogy meséli, egy-egy szezonban 15-20 Vasas-meccset minimum megnézett.
Aztán, az említett új, boldogságos politikai berendezkedéssel érkező nagy vállalkozói szabadság őt is szabaddá tette, ahogy kesernyésen mondogatni szokta, vállalatának vezetői megteremtették a lehetőséget számára, hogy kipróbálja erejét a szabadpiacon. Munkanélküli lett, ahogy a mi kis régiónkban annyian, majd kényszervállalkozó. És kiderült, hogy ez, mármint a vállalkozás, nem a kényszer, jól megy neki. Meccsekre ritkábban jutott el valamivel, de amikor ment, egy idő után már kocsival mehetett, a sajátjával, a jobbnál jobbakkal. Aztán egy idő után már olyan jól ment a bolt, hogy gondolt egy merészet, és valóra váltotta álmát, a focibolondok álmát: lakást vett Pesten, naná, hogy Angyalföldön, naná, hogy egy olyan panelben, ahonnan éjjel-nappal rálátott, ha nem is az egész pályára, legalább a reflektorokra. És bérletes lett, és ott volt minden hazai meccsen, és néha a vidékieken is.
Közben persze panaszkodott, ekkoriban már ismertem - ekkoriban ismertem meg, hogy ebben az egyébként teljesen lényegtelen kérdésben kellően pontosak legyünk -, panaszkodott, hogy gyenge a csapat, hogy szegény a klub, hogy tehetségtelenek a vezetők. A csapatnak tényleg nem ment, eufemizmus lenne azt mondani, hogy nem nagyon ment, inkább nagyon nem ment. Volt, amikor a legendás Illovszky Rudi bácsinak a kieséstől kellett megmentenie a csapatot, és bár aztán jött két bronzérem, nem sokkal később a Vasas kiesett, aztán szenvedett a másodosztályban, aztán lényegében meg is szűnt, míg nem jött a kecskeméti segítő kéz. A barátom ezeket az éveket félhalott állapotban töltötte. Kiment a pályához, megsiratta, amikor úgy tűnt, örökre vége a klubnak.
Aztán, amikor az újrakezdés jött, már valahogy nem volt az igazi. Kijárt a meccsekre, de már csak ímmel-ámmal, hiába volt bérlete. Szurkolt, de keserűen. Néha, ha éppen arra jártam meccsidőben, benéztem a Vasas-pályára, egy időben sokat utazgattam, szívesen bekukkantottam mindenhol meccsekre horvát másodosztálytól magyar megyei kettőig. Ilyenkor rácsörögtem, összefutottunk a lelátó mögötti forralt borosnál. Lelkes és boldog volt, ha vezetett a csapata, ideges és - mint minden igazi szurker - összeesküvést emlegetett, ha vesztésre állt. De az a fény, az nem csillogott a szemében.
Mindez csak arról jutott eszembe, hogy az idei utolsó őszi forduló idején, november 21-én történetesen épp belefért volna az időmbe, hogy megnézzem a Vasas-Dózsa (igen, Dózsa, tudom, hogy ez sokak szemét szúrja, majd mesélek róla egyszer, hogy miért), szóval belefért volna az időmbe a Vasas-Dózsa. Gondoltam, felhívom, hogy találkozzunk a szotyisnál, vagy most az egyszer akár a bejáratnál is. "Hát tudod, lehet, hogy nem leszek kinn. Igazából ebben a szezonban még nem voltam egyszer sem. Úgy van, hogy eladtam a vállalkozást, egy kis nyugalomra vágytam. Vettünk egy kis házat itt, Kerepesen, a falu szélén, csöndes helyen, és nem szívesen mozdulok ki innen, késő este lenne már, mire hazaérnék, nekem ez már nem éri meg, ezekért" - mondta.
Értik ezt?
