A középiskolai irodalomoktatás, a maga Bismarcknál is poroszosabb stílusával és Márainál is elitistább elitizmusával, majd az egyetem a tudományos parvenüségével messzire űzte az emberből azt a gondolatot, hogy a művészetek és a sport, különösképp a művészetek és a foci között bármiféle kapcsolat is lehet. Vagy ha van is, az csak valami beteg, perverz, egészségtelen dolog lehet, mint vatikáni püspökre bízni egyetlen fiúgyermekünket.

Szerencsére ez az előítélet is csak a középiskolában és az egyetemen teljesen feleslegesen magunkra szedett dolgok egyikének bizonyult. Amint kinyílt az agyunk, mármint úgy igazán kinyílt, a diploma megszerzése után néhány évvel, kiderült, hogy az írógépek kopácsolása, a kávéházak füstje és a magány borgőze mögött is csak egy ember van, általában férfiember. És mint ilyen, szereti a focit.

Ennek a felismerésnek szenteljük legújabb sorozatunkat. Az első darabja nem a már csak családi elkötelezettsége okán is magától értetődőnek tűnő Esterházy lesz, bármennyire szeretjük is őt. Hanem egy Simonyi Imre nevű nagy túlélő, aki elviselhetetlen ember volt, ráadásul a Dózsának drukkolt, de ettől függetlenül jó dolgokat írt. Ilyen jókat, például (figyelemreméltó, hogy őszeleji kupaszerdáról ír a szerző, ami mára lassan ismeretlen fogalom a magyar fociban, valamint az is, hogy az akkori, 1980-as évekbeli FTC kapcsán az Üllői úton ma már csak elvont fogalomként ismert, úgynevezett NB I. első helyéről van szó).

Simonyi Imre: A bajnok

A minap láttuk Békéscsabán az FTC-t. Bajnokaspiránsi minőségében. Kedvtelve nézegettük a fiúkat a pályán, amint tettek-vettek. A lelátón pedig úgy másfél ezer drukker, pardon: rajongójuk. Szívetmelengető látvány ők minékünk, már az idők eleje óta.

Elnézegetvén tehát a pályát és a lelátót, eme belátásra jutottunk, mintegy konszenzusra ennen-magunkkal: ha már kikerülhetetlen, hogy valaki megnyerje a bajnokságot, hát akkor már mégiscsak ők nyerjék meg. Mármint a Franzstadt.

Hogy miért pont ők? Hát csak azért, mert a Csabán látottak alapján általuk lehet legtöbb sanszunk arra, hogy – talán 56 óta először! – a nagyvilág egy pillanatra felkapja a fejét: jé! ezek a magyarok!... hogy ezek mire képesek!

Mert az ugye közismert, hogy a bajnok indul a BEK-ben.

Nos hát mutassunk meg valamit magunkból.

Nincs már ugyan Nagy Endrénk, s Békeffi Lászlónk, se Kellér Dezsőnk, se Kabos Gyulánk, se Hacsek és Sajónk, de – és ezt mutassuk meg sporttársak! – van azért még nekünk valamink. A Csabán minap látottak alapján bizton remélhetjük, hogy azon az eljövendő őszeleji kupaszerdán (a fent említettek híján is) meg tudjuk mi még röhögtetni Európát.