Cimborám néhány hónapja néz rendszeresen focit, de azóta mindenfélét, a magyartól az angolig, hogy csak színvonalát tekintve a két végletet említsem. Cimborám nem értő futballrajongó: nem hallunk tőle lelátói okosságokat – amelyek persze a tévéfotelben is születhetnek –, nem mondja, hogy mit rontott el az edző a taktikán, a szélső a beadáson, a csatár a befejezésen. Cimborámnak egyszerűen lelke van.
Ahogy mondani szokták, ő együtt él a játékkal, annak minden rezdülése megérinti neki ezt a nagy lelkét. De tényleg, és erről az elmúlt öt napban együtt látott három meccs végképp meggyőzött (azért három, mert a szerdai BL-meccsről és a csütörtöki UEFA Kupa-körről lemaradtunk).
Cimborám, a szurkoló a kedd AC Milan-Arsenal meccsen egy percre meg nem pihent, pörgött nemcsak az első és a második negyvenöt percben, de még a szünetben is. Be volt zsongva, annyira, amennyire bezsongva talán még sosem láttam (meccs közben legalábbis biztosan nem). Csaknem két órán keresztül nem állt meg, és bár biztosan nem tett meg 10-11 kilométert, mint egy-két játékos a pályán, és nem is égetett annyi kalóriát, de több energia volt benne, mint Juhár Tamásban egy egész szezonban.
Aztán pénteken ismét a tévé előtt találtuk magunkat, de ekkor már igazán veretes magyar focin, a Fehérvár-Honvéd, általunk rangadónak várt meccsen izgultunk. Vagyis azt hittük, hogy izgulni fogunk. Ehelyett cimborám végigsírta a szűk két órát, olyan keserves zokogásban tört ki már az első percekben, mintha ő lett volna a labda, amivel kilencven percen keresztül méltatlanul bánt 22 bestiális bűnöző. És a két csapat játékosai valószínűleg már lezuhanyozva töltötték az egyáltalán meg nem érdemelt pihenőjüket, amikor nagy nehezen abbahagyta a sírást.
Végül szombaton, az Újpest-MTK meccset végigröhögte, végigkacagta, végignevetgélte a cimborám. Nevetett, kacagott, gurgulászott a jókedvtől, amikor az újpestiek védelme betlizett, lemaradt, összezavarodott egyszer, kétszer, háromszor, megszámlálhatatlanul sokszor – igaz, ezekből csak két gól lett – de akkor is, amikor a bíró befújta a kamu tizenegyest, amikor Kanta ollózását vagy Szabó kapufáját minden lilamezes csak nézte, amikor a hazai szurkolók a három meccsen 3:12-t összehozó Urbányit próbálták takarodásra bírni. Valószínűleg azon is csak nevetett volna, hogy a meccs után 1500 újpesti szurkoló tüntetett Urbányi István ellen, hiszen hát ha valaki olyan ügyes ember, hogy abszolút tehetségtelenül elvezényel egy egymilliárdos költségvetésű gárdát, hát az meg is érdemli. Szóval csak nevetett, nevetett, nevetett.
Mondja még ezután valaki, hogy egy 10 hónapos babának nem való a foci.
